3 nap a Shvil Israel-en: Beer Orától Eilatig

A Purimi szabadságot egy kellemes hétvégével összekapcsolva útra kelünk négyen, és óriási hátizsákokkal megpakolva, a Shvil Israel nyomvonalán haladva három kalandos, gyönyörű és erőt próbáló napot töltünk az Eilat környéki sivatag hegyeiben.

[nextpage title=”0 nap” ]
0 nap

A túra tervezés korai szakaszában már eldöntjük, hogy ezt a túrát autókíséret nélkül csináljuk, azaz 3 napig mindent a hátunkon fogunk cipelni. Miért is jó ez? Olyan helyekre jut így el az ember, amit az egy napos gyaloglás koncepcióval nem látna. Csodálatos helyeken aludtunk, mint azt majd lejjebb láthatjátok.

Ezzel a koncepcióval, kicsit pontosabb tervezés kell, főleg azért, hogy nehogy víz nélkül akadjunk el a száraz sivatagban. Napi 8 l-t számolunk fejenként.

Túra kezdés előtt, leutazunk az Eilati hegyekhez, és két helyen (Nachal Schoret és Ein Netafim) vizespalackokat, konzerveket és száraz kaját ásunk el, mert képtelenség lenne háromnapi mennyiséget a hátunkon cipelni. Sokszor egy napi teher is túl nagy vállalkozásnak tűnik.

A sivatag az nem csak homok…

Beer Ora annyit jelent, hogy Világosság Kútja (az arab Sötétség Kútjáról átnevezve), ez egy Eilattól 20 kilométerre északra fekvő, 2001-ben alapított közösségi település. Olyan, mint egy szellemváros, mert különleges stílusban épült házaiban 90 láthatatlan család lakik. Állítólag.

Beer Ora-n hagyjuk az autót, és miután a település fontoskodó, magával eltelt biztonsági őre kinyitja nekünk a hátsó kaput, egy nyolcvanas évek végén kiürült Gadna (גדנ”ע Héber Ifjúsági Brigád) tábor maradványain átgázolva bevonulunk a sötét sivatagba. Elhaladunk egy nagy kút mellett, ahonnan Eilatot látták el vízzel, mielőtt bekötötték volna a várost az országos vízhálózatba. Hála a teliholdnak, és jó ösztöneimnek :), néhány perces csatangolás után megtaláljuk a feketével jelölt ösvényt. Felfelé kaptatunk észak-nyugati irányba, meg kell kerülnünk az előttünk magasodó hegyet, hogy aztán délre fordulva becsatlakozzunk a magyarországi kék túravonalnak megfelelő, az országot észak-déli irányba átszelő, körülbelül 1100 kilométer hosszú Shvil Israel déli szakaszába.

Útközben G. elveszti a tőlem kölcsönbe kapott nyakvédőt, amit ő rendszerint sapkának használ, dús haja göndör tincseinek összefogására. Letesszük a hátizsákokat és visszamegyek vele a szeles sötétben, aztán a várakozással szemben körülbelül egy kilométernyi távolság megtétele után, rábukkanunk, mire olyan örömujjongásba kezdünk, mintha legalább két láda aranyra leltünk volna.

Két kilométeres emelkedő után felérünk a csúcsra. Ha most keleti irányba visszanéznénk, nyilván gyönyörű táj terülne el előttünk, illetve el is terül az, de töksötét van, így semmit nem látunk belőle. Leereszkedünk a széles Racham vádiba, rátérünk a zöld túravonalra, ami egyben a Shvil Israel is. Északi irányban pár kilométer után Timnába érnénk, de mi délnek haladunk. Néhány száz méter után az első nagyobb fa holdárnyékába heveredünk. Itt fogunk éjszakázni. Szusszanunk egyet, aztán szétoszlunk rőzsét gyűjteni, ami nem kis feladat a sivatagban, tetejébe éjszaka… Olykor egy-egy gally támadni készülő kígyónak látszik, máskor mintha sakál, vagy hiéna osonna előttem a sötétben.

Az első este kicsit hideg van

Meggyújtom a tüzet és köré telepszünk. A G. által hozott Tubi60 citromos szeszesitalt kóstolgatva beszélgetünk, vihorászunk.

Tubi60 – a csodaszer

Ilyenkor érzékelem, mennyire városi lány vagyok. – mondja D. – Budapest – Tel Aviv. Betongyerek. Nagyon szeretek tűz mellett ülni, és mégis olyan régen voltam a közelében. Megvacsorázunk, ki mit hozott, meg egymást is kínálgatjuk.

Nincs nálunk óra, a mobilok kikapcsolva, vágni lehet a levegőben a békés időtlenséget. Nem érezzük, hogy még csak az emberiség kezdeténél vagyunk, vagy már az örökkévalóságban. Csak tűz van, füst, fény, meleg, hideg, és a végtelen sivatag.

É. nem tudja kinyitni a fogkeféje dobozát. Nyilván a szorgosan kortyolt Tubi60 miatt. Hálózsákokba bújunk, a végtelen csillagos eget fürkésszük áhítattal, azon töprengve, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, majd válasz nélkül édes álomba merülünk. Éjszaka néha felébredek a hold vakító fényére, de hamar visszaalszom.

A szálláshelyünk reggel

[/nextpage]
[nextpage title=”1 nap” ]
1 nap

Reggel ismét tüzet rakok, kávét készítek, megreggelizünk. Hűvös van, és hő megőrző technikákról beszélgetünk. Például, a búvárok úgy csinálják, ha nagyon fáznak, hogy a búvárruhába pisilnek. Felmerül a kérdés, hogy ez a módszer beválna-e hálózsákos túrázóknál… Ezt csak annyival összegzem, hogy túrázáskor a metabolizmus témák nagyon gyakoriak.

Három nő között egyedüli férfiként megkérdem, hogy milyen színű pólót vegyek fel aznapra: világoskék, piros, vagy szürke? Erre jót röhögnek rajtam.

É.-nek éjszaka valamitől elfertőződött az ujja. Tubi60-al öblítjük, mert az elsősegély csomagban elfogyott az alkohol, és nem pótoltam otthon a fertőtlenítőszert.

Észreveszem, hogy egyesek a vécézés, orrfújás, tisztálkodás utáni vécépapírt is a fortyogó kávé mellé dobják a tűzre. Eszembe jut a tegnap esti instant leves furcsa íze, és kijelentem, hogy a takony-aroma szerintem nem illik igazán semmihez.

Mire útra kelünk a Racham mederben, már jócskán süt a nap. Vidámak vagyunk, menet közben nagy nevetések közepette folytatjuk az előző témáról az értekezést.

A második nap reggelén, indulás előtt

Az Atak völgyi kereszteződésnél (Nachal Atak – נחל עתק) elhaladunk egy éjszakai szállás mellett (ami egy ezt jelző táblából áll). Most kopárabb a sivatag, és megjegyzem, hogy nem biztos, hogy a legközelebbi kávéhoz is találunk tűzrevalót, bár a köves talajból csodás módon nyílnak a szebbnél szebb virágok.

Ástatok el tűzifát is? – kérdi É.
Persze, sőt ágyat is. – feleli G.

Leállunk pihenni egy jó árnyékot adó nagy sivatagi akác alatt.

Szép nagy fa, jó árnyékot ad.

Megáll mellettünk egy dzsip, és mintha szafariban lennének, lelkesen végigmérnek minket, ahogy a fa árnyékában hűsölünk. Nem hallom mit mond a vezetőjük, de nyilván valami olyasmit magyarázhat nekik, hogy “ezek olyan vadállatok, akik két lábon barangolnak a sivatagban, és a hátukon viszik az egész házukat”.

Én elmegyek tisztálkodni, és a három lány helyben öltözhet. Mielőtt visszamegyek, megállok egy szikla mögött és csak ennyit  hallok:

Van valakinek tükre? Nincs. Használd a G.-n lévő napszemüveget.
De a pattanásaid nehogy ott nyomd ki…

Ismét elindulunk.

Kétlábon ágaskodó gazella falatozik az akácfáról. A barátja már jóllakott és odébbállt.
Fán élősködő növény. Olyan mint én, csak növényben.

G. griffmadár-fészeknek nézi a fa koronájának elszáradt és középre beesett részét. Felül üres a fa, nyilván onnan száll be a griffmadár, mondja.

D. először van ilyen túrán, hősiesen cipeli a túl nehézre pakolt hátizsákját, de nem titkolja fáradtságát. Elmeséli, hogy folyton azon jár a feje, hogy minek jött egyáltalán, mi lesz ha nem bírja majd a terhelést, ha elrontja a többiek túráját. Hol van a legközelebbi lelépési lehetőség? – kérdi, de végül marad… Sokat káromkodik, nagyon választékosan csinálja, majdnem irodalmi szintre fejlesztette a dolgot… próbálom imitálni a stílusát, de sehogy sem megy :-).

A túra előtt G. azzal biztatta őt, hogy a Frankok nagyon rendesek, mert senkit nem hajszolnak előre, erre ő maga a leginkább sürgető.
Na mi az, kérdi D., te vagy a hajcsár, Hajcsárka?

Szusszanás a Nachal Racham-ban

Gyaloglás közben D.-nek feldagadnak az ujjai. Nem jó zsebre dugott kézzel menni, veszélyes, kevésbé tudsz egyensúlyozni és ha elesel, nem tudsz védekezni. Néha helyzetet kell változtatni, feltartani a kezeket, a táska felső övét fogni velük.

Úgy néz ki a három túrázó lány, mint egy világ körüli expedíció profin felszerelt tagjai, vagy inkább mint Irán szárazföldi izraeli megszállásának háromtagú elitegysége. A kezemben lévő vizesflakont én is úgy szorítom a mellemhez, mint a harcosok a puskájukat.

Menet közben minden egészségügyi probléma előjön, főleg láb- és hátfájdalmak, és kitárgyaljuk a legkisebb részletekig.

Jé, túrázók! Kiált fel dél körül G. Ijedten kapom fel a fejem, mert nem számítok ricsajozó iskolabuszra ott ahol a madár se jár: talán helikopter hozza ide a buszt? A mi sivatagi zajunk rendben, a másoké ricsajnak számít. Szerencsére csak öt túrázó srác közeledik. Valaki szól, hogy gyorsan dugjuk el a szárított marhahúst, nehogy észrevegyék, és kérjenek belőle.

Bokor öt centis tüskékkel

Az egyik rövid pihenőnél É. figyelmetlenül tüskebokorba ül, én meg G. lufibokorjának nézek egy tüskés gezemicét és lelkesen belemarkolok, erre elvérzik az ujjam. Ezekre a sebekre már nem jut alkohol, mert mindet elfogyasztottuk. Az esti ásatásoknál fogunk Jägerre lelni, ugyanis egy ügyes csellel a vizesflakonok és konzerves dobozok mellé dugtam a gödörbe egy üveggel. Mert még volt mellettük szabad hely. Az alkohol és a száraz husi G. ajándéka. Jó ízlése van a csajnak.

Közben a széles patakmeder beszűkül, pompás sziklaormok meredeznek felettünk, kis tavakra emlékeztető, vízzel teli kőmedencék között járunk. Természetesen ha szűkebb a meder, a túraösvény is meredekebb (mélység-víz-gravitáció-sebesség-pusztító erő…, a gyengébbek kedvéért…).

Néha nem könnyű részeken kell átverekednünk magunkat

Két mászós szakadékban egyedül vonszolom fel mind a négy hátizsákot. Az egyik árnyékos aljában négy izmos legény pihen, és kíváncsian végignézik, ahogy a lányok szenvednek mellettük a táskafeladással. Nem segítenek nekik, de nem azért, mert udvariatlanok, hanem mert izraeliek. Ez itt a szokás. Ha kérnénk, szívesen segítenének, de maguktól nem jut ilyesmi eszükbe. Ez nem Európa, kérem, ez a vadkelet.

Erősen lihegek, ömlik rólam a víz. Sapkámon a friss izzadság magassága jelzi, a cipekedés vagy mászás nehézségét. Csíkos só mintás sapkát kéne tervezni, az lenne igazán terepszínű.

Megérdemelt pihenés a táskák felcipelése után
Több emelkedő is van
Balra a Racham oázis pálmái, de mi a jobb oldali akácok alatt pihenünk

Megérkezünk a Racham pálmákhoz. Ideális a hűs árnyékukban elfogyasztani az ebédet, vagy szundítani egyet, gondolom, mert bár már harmadszorra járok itt, mint most is, mindig foglalt a hely, még ha egész nap nem találkoztunk senkivel, itt akkor is vannak. Hamar elmennek, de már nem költözünk át a mi fánk alól. Irigykedve nézem az oázisfoglalókat a szomszédos, ritka-levelű sivatagi akácok árnyékából, aztán miután elmennek, már nincs erőnk áthurcolkodni.

Megebédelünk. Az előétel: száraz magok, főétel: szárított hús, desszert: aszalt gyümölcsök, aztán víz, végül kávé az ötödik fogás. És nincs nyafogás. Jól esik, nem kívánunk többet. A tonhalat, a cracer-t és az almát mindig reggelire esszük, az instant dolgokat meg az esti tűznél.

G. egy napi kajája

Az is jó a forró kávéban, hogy az előző estéről maradt száraz leves maradékot feloldja, és meg lehet inni. Így nem kell mosogatni és a vizet sem pazaroljuk.

Kávé előző napi leves maradékkal :)

Ebéd után fél órás csendes pihenő, aztán újult erővel folytatjuk a kapaszkodást az Amram kilátó felé.

Barátnők

Nemsokára felérünk a csúcsra, ahonnan a Negev sivatag (sőt, talán egész Izrael) egyik legszebb kilátása tárul elénk: a távolban a Vörös tenger gyönyörű kék vize az Eilati öbölben, 400 méterrel alattunk vad homokkő-káosz, szemben az Amram hegy kráterének lilás-feketés vulkáni kőzetei, mellette az Amir hegy vörös szurdokai, és túloldalt Jordániában a lemenő nap sugaraiban pompázó óriási Edom hegyek. Megállunk egy fényképezkedésre, aztán ereszkedni kezdünk a meredek Maale Amram-on.

A Maale Amram-on lefelé menet. Balra az Amir hegy vörös sziklái

D. afelől érdeklődik, hogy hogyan kezelem a túracipőmet és a hátizsákot. Nem kezelem – felelem -, pedig biztos kéne. Mióta ismered te G.-t? – kérdi -, Mert ő szóról szóra ugyanezt felelte, aztán hozzád küldött a kérdéssel.

G. arról elmélkedik, hogy a túrázás három napja arról szól, hogy hova teszed a lábad a köveken, legyen elég víz, fa a tűzhöz… le vannak minimalizálva a problémák. A nagy, világot érdeklő dilemmák a hasadra szűkülnek és arra, hogy ne ess bele valami szakadékba. Néha egyetlen láblépésre koncentrálod egész valódat.

Maale Amram szédítően magas ereszkedőin G. kézen fogva vezeti D.-t. A nagyon erős, folyton változó irányú szélben nem tudok pisilni, mert nem akarom magam benedvesíteni.

Hirtelen megszűnnek a jelzések, eltévedünk, szétszóródunk keresni, de nem találjuk. Ösztönöm ismét nem hagy cserben, sötétben érünk a Nachal Schoret-ben a táborhelyhez, ahol elástuk a vizesflakonokat, a konzerveket és a Jägert.

Alkonyati színpompa

Fáradtak vagyunk, nehezen találunk tűzrevalót, de a forró tea és a levesek egy kis életet lehelnek belénk. Játszani szeretnék, de a barkóbára ketten hamar bealszanak. A két ébren lévő izgalmas és kalandokkal teli éjszakai kirándulást tesz a közeli sötét szurdokban, aztán ők is nyugovóra térnek.

A Nachal Schoret szállásunkon a reggeli indulás előtt vidámak vagyunk

[/nextpage]
[nextpage title=”2 nap” ]
2 nap

Másnap átverekedjük magunkat a fekete és szűk, de csodaszép Canyon Schoret-en, aztán meredek kapaszkodón kaptatunk fel a Har Schoret-re. E. komoly tériszonnyal küzd, D. pedig beszédkényszerrel, miután a hegycsúcson térerőre lelvén telefonos élménybeszámolóba kezd a barátjának. A gond csak az, hogy ha nem is a világ teremtésétől kezdve Ádámon és Éván át haladva jut el a tényig, hogy az ő táskája a legnehezebb és még sehol sem zuhant le, így is nagyon bő lére ereszti mondanivalóját, ami G.-ból ismét kihozza a kishajcsárt.

20150306-IMG_1213
Leereszkedünk a Schoret hegyről

Tőlünk fél méter távolságra merészkedő bátor/szemtelen madárkákkal barátkozunk, aztán leereszkedünk a hegy túloldalára. A síkságon gallyacskákat gyűjtünk, hátha nem lesz az éjszakai szállásunkon, aztán eldobáljuk őket, mert megunjuk a cipelésüket, mondván, hogy úgyis lesz. Akaratlanul többször is rétnek és mezőnek hívom a sík kősivatagot. Hiába, nekem virágok a kövek, és fű a homok.

Egy szűk hegyszorosba érünk, ahová már nem hatolnak be a napsugarak. Hamar ránk sötétedik. Két szurdok kereszteződésénél éjszakai szállásnak ideális tisztásra lelünk. Este elosztjuk a vizet az utolsó napra (három liter/fő), egy üveg marad az esti és reggeli kávéra, fogmosásra és éjszakai ivásra. Itt éjszaka is muszáj inni a nagy szárazság miatt.

Végül este nem is mosunk fogat, csak szájvizet használunk.

Az utolsó este vizet osztok, hogy elég legyen másnapra

G. szerint ha elfogy a vizünk, a nedves törlők levét is kiszívhatjuk ivás helyett.

A tűz mellett meghallgatjuk D. élettörténetét, aztán az előrehozott választások kapcsán politizálunkok kicsit. Ezen kívül az utolsó éjszaka csendes, mert az alkohol elfogyott. Olyan erős a holdfény, hogy árnyékban is simán ki lehet törölni a fenekünket.

Éjszaka G. aranyos sivatagi rókát lát kotorászni a szemeteszsákunkban. Aztán egy egér is előbukkan, minek következtében röhögő egér rajzfilmfigurákkal álmodik, mire rémült kiáltással ébred.

Szurdokban sorakozunk

[/nextpage]
[nextpage title=”3 nap” ]
3 nap

Reggel hatkor kelünk, hogy a forró nap megelőzésével is takarékoskodjunk a kevés vízzel.
Csodás helyeken vezet a túraösvény, több száraz vízesésnél komolyabb erőfeszítést kell tennünk a továbbhaladásra.

20150307-IMG_1360
Sikeresen felmásztam, aztán még néhányszor repetázok a lányok hátizsákjával
Nevetős pihenő. D. szerint én vagyok a Móka Miki

Ein Netafim-hez érünk. Ez egy óriási szurdok, ahonnan látszólag képtelenség továbbhaladni, de találunk a sziklafalban egy kis vájatot fémkampókkal, ahol fel tudunk mászni, de csak zsákok nélkül. Azok egy részét darabokra szedjük és egyenként visszük fel, másik részét kötéllel húzom fel.

20150307-IMG_1461
Vékony a madzag, de erős. Az én izmaimról nem is beszélve :)

Innen már nincs messze az egyiptomi határon lévő katonai ellenőrző pont, ahol stoppolni akarunk Eilatig. A katonák megengedik, hogy a távcsövükbe nézzünk, miközben felszólnak a közeli hegy tetején lévő társaiknak, hogy jelentsék, ha autó közeledik. Jelentik. Megkérjük őket, hogy állítsák le, és csak akkor engedjék továbbmenni, ha minket is magával visz. Idős néni ül a volánnál, aki magától is szívesen felvesz. Megkönnyebbülünk, mikor kiderül, hogy néhány hónapja ment át a sokadik agyműtétjén, minek következtében teljesen elvesztette a szaglását, így nem érzi a három napos szagunkat…

20150307-IMG_1538-Edit
Jön-e autó, ami magával visz?

Eilatról taxival utazunk Beer Ora-ra, aztán irány, haza!

Végül megjegyzem, hogy mindenütt úgy hagyjuk ott a terepet, hogy semmi nyoma sem marad annak, hogy ott jártunk. A szemetet magunkkal visszük, az ürüléket betemetjük, a hamut elássuk, vagy homokkal/kövekkel fedjük le, és a tüzet körülvevő kormos köveket úgy szórjuk szét, hogy a kormos részük a föld felé nézzen.

Mellesleg aki szeret szemetet gyűjteni, és cipelni, nem fog unatkozni az Ígéret Földjén, még a sivatagban sem.

Végéhez ér egy újabb élményekkel teli, és baleset-/sérülésmenetes túra, bár kell még néhány nap, míg a bőrkeményedések megpuhulnak, a vízhólyagok leapadnak, sebek behegednek, izomláz elmúlik, a száraz bőr nedvvel telik meg.

Viszlát, a legközelebbi kiruccanásig! :)

Dátum: 2015. március 4-7
Megtett távolság: 2+16+12+5=35 km
Helyszínek: Beer Ora, Nachal Racham, Maale Amram, Har Amir, Nachal Schoret, Ein Netafim, Eilat
Résztvevők száma: 4
Egyéb: autókíséret nélkül, sátrak nélkül

(néhány kivételtől eltekintve a fotókat Berger Gabi fényképezte)

באר אורה, נחל רחם, גבי רחם, מעלה עמרם, קניון שחורת, הר שחורת, חורבת בודדה, עין נטפים, הר יואש

[/nextpage]

frankpeti Written by:

Be First to Comment

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

3 nap a Shvil Israel-en: Beer Orától Eilatig

A Purimi szabadságot egy kellemes hétvégével összekapcsolva útra kelünk négyen, és óriási hátizsákokkal megpakolva, a Shvil Israel nyomvonalán haladva három kalandos, gyönyörű és erőt próbáló napot töltünk az Eilat környéki sivatag hegyeiben.

[nextpage title=”0 nap” ]
0 nap

A túra tervezés korai szakaszában már eldöntjük, hogy ezt a túrát autókíséret nélkül csináljuk, azaz 3 napig mindent a hátunkon fogunk cipelni. Miért is jó ez? Olyan helyekre jut így el az ember, amit az egy napos gyaloglás koncepcióval nem látna. Csodálatos helyeken aludtunk, mint azt majd lejjebb láthatjátok.

Ezzel a koncepcióval, kicsit pontosabb tervezés kell, főleg azért, hogy nehogy víz nélkül akadjunk el a száraz sivatagban. Napi 8 l-t számolunk fejenként.

Túra kezdés előtt, leutazunk az Eilati hegyekhez, és két helyen (Nachal Schoret és Ein Netafim) vizespalackokat, konzerveket és száraz kaját ásunk el, mert képtelenség lenne háromnapi mennyiséget a hátunkon cipelni. Sokszor egy napi teher is túl nagy vállalkozásnak tűnik.

A sivatag az nem csak homok…

Beer Ora annyit jelent, hogy Világosság Kútja (az arab Sötétség Kútjáról átnevezve), ez egy Eilattól 20 kilométerre északra fekvő, 2001-ben alapított közösségi település. Olyan, mint egy szellemváros, mert különleges stílusban épült házaiban 90 láthatatlan család lakik. Állítólag.

Beer Ora-n hagyjuk az autót, és miután a település fontoskodó, magával eltelt biztonsági őre kinyitja nekünk a hátsó kaput, egy nyolcvanas évek végén kiürült Gadna (גדנ”ע Héber Ifjúsági Brigád) tábor maradványain átgázolva bevonulunk a sötét sivatagba. Elhaladunk egy nagy kút mellett, ahonnan Eilatot látták el vízzel, mielőtt bekötötték volna a várost az országos vízhálózatba. Hála a teliholdnak, és jó ösztöneimnek :), néhány perces csatangolás után megtaláljuk a feketével jelölt ösvényt. Felfelé kaptatunk észak-nyugati irányba, meg kell kerülnünk az előttünk magasodó hegyet, hogy aztán délre fordulva becsatlakozzunk a magyarországi kék túravonalnak megfelelő, az országot észak-déli irányba átszelő, körülbelül 1100 kilométer hosszú Shvil Israel déli szakaszába.

Útközben G. elveszti a tőlem kölcsönbe kapott nyakvédőt, amit ő rendszerint sapkának használ, dús haja göndör tincseinek összefogására. Letesszük a hátizsákokat és visszamegyek vele a szeles sötétben, aztán a várakozással szemben körülbelül egy kilométernyi távolság megtétele után, rábukkanunk, mire olyan örömujjongásba kezdünk, mintha legalább két láda aranyra leltünk volna.

Két kilométeres emelkedő után felérünk a csúcsra. Ha most keleti irányba visszanéznénk, nyilván gyönyörű táj terülne el előttünk, illetve el is terül az, de töksötét van, így semmit nem látunk belőle. Leereszkedünk a széles Racham vádiba, rátérünk a zöld túravonalra, ami egyben a Shvil Israel is. Északi irányban pár kilométer után Timnába érnénk, de mi délnek haladunk. Néhány száz méter után az első nagyobb fa holdárnyékába heveredünk. Itt fogunk éjszakázni. Szusszanunk egyet, aztán szétoszlunk rőzsét gyűjteni, ami nem kis feladat a sivatagban, tetejébe éjszaka… Olykor egy-egy gally támadni készülő kígyónak látszik, máskor mintha sakál, vagy hiéna osonna előttem a sötétben.

Az első este kicsit hideg van

Meggyújtom a tüzet és köré telepszünk. A G. által hozott Tubi60 citromos szeszesitalt kóstolgatva beszélgetünk, vihorászunk.

Tubi60 – a csodaszer

Ilyenkor érzékelem, mennyire városi lány vagyok. – mondja D. – Budapest – Tel Aviv. Betongyerek. Nagyon szeretek tűz mellett ülni, és mégis olyan régen voltam a közelében. Megvacsorázunk, ki mit hozott, meg egymást is kínálgatjuk.

Nincs nálunk óra, a mobilok kikapcsolva, vágni lehet a levegőben a békés időtlenséget. Nem érezzük, hogy még csak az emberiség kezdeténél vagyunk, vagy már az örökkévalóságban. Csak tűz van, füst, fény, meleg, hideg, és a végtelen sivatag.

É. nem tudja kinyitni a fogkeféje dobozát. Nyilván a szorgosan kortyolt Tubi60 miatt. Hálózsákokba bújunk, a végtelen csillagos eget fürkésszük áhítattal, azon töprengve, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, majd válasz nélkül édes álomba merülünk. Éjszaka néha felébredek a hold vakító fényére, de hamar visszaalszom.

A szálláshelyünk reggel

[/nextpage]
[nextpage title=”1 nap” ]
1 nap

Reggel ismét tüzet rakok, kávét készítek, megreggelizünk. Hűvös van, és hő megőrző technikákról beszélgetünk. Például, a búvárok úgy csinálják, ha nagyon fáznak, hogy a búvárruhába pisilnek. Felmerül a kérdés, hogy ez a módszer beválna-e hálózsákos túrázóknál… Ezt csak annyival összegzem, hogy túrázáskor a metabolizmus témák nagyon gyakoriak.

Három nő között egyedüli férfiként megkérdem, hogy milyen színű pólót vegyek fel aznapra: világoskék, piros, vagy szürke? Erre jót röhögnek rajtam.

É.-nek éjszaka valamitől elfertőződött az ujja. Tubi60-al öblítjük, mert az elsősegély csomagban elfogyott az alkohol, és nem pótoltam otthon a fertőtlenítőszert.

Észreveszem, hogy egyesek a vécézés, orrfújás, tisztálkodás utáni vécépapírt is a fortyogó kávé mellé dobják a tűzre. Eszembe jut a tegnap esti instant leves furcsa íze, és kijelentem, hogy a takony-aroma szerintem nem illik igazán semmihez.

Mire útra kelünk a Racham mederben, már jócskán süt a nap. Vidámak vagyunk, menet közben nagy nevetések közepette folytatjuk az előző témáról az értekezést.

A második nap reggelén, indulás előtt

Az Atak völgyi kereszteződésnél (Nachal Atak – נחל עתק) elhaladunk egy éjszakai szállás mellett (ami egy ezt jelző táblából áll). Most kopárabb a sivatag, és megjegyzem, hogy nem biztos, hogy a legközelebbi kávéhoz is találunk tűzrevalót, bár a köves talajból csodás módon nyílnak a szebbnél szebb virágok.

Ástatok el tűzifát is? – kérdi É.
Persze, sőt ágyat is. – feleli G.

Leállunk pihenni egy jó árnyékot adó nagy sivatagi akác alatt.

Szép nagy fa, jó árnyékot ad.

Megáll mellettünk egy dzsip, és mintha szafariban lennének, lelkesen végigmérnek minket, ahogy a fa árnyékában hűsölünk. Nem hallom mit mond a vezetőjük, de nyilván valami olyasmit magyarázhat nekik, hogy “ezek olyan vadállatok, akik két lábon barangolnak a sivatagban, és a hátukon viszik az egész házukat”.

Én elmegyek tisztálkodni, és a három lány helyben öltözhet. Mielőtt visszamegyek, megállok egy szikla mögött és csak ennyit  hallok:

Van valakinek tükre? Nincs. Használd a G.-n lévő napszemüveget.
De a pattanásaid nehogy ott nyomd ki…

Ismét elindulunk.

Kétlábon ágaskodó gazella falatozik az akácfáról. A barátja már jóllakott és odébbállt.
Fán élősködő növény. Olyan mint én, csak növényben.

G. griffmadár-fészeknek nézi a fa koronájának elszáradt és középre beesett részét. Felül üres a fa, nyilván onnan száll be a griffmadár, mondja.

D. először van ilyen túrán, hősiesen cipeli a túl nehézre pakolt hátizsákját, de nem titkolja fáradtságát. Elmeséli, hogy folyton azon jár a feje, hogy minek jött egyáltalán, mi lesz ha nem bírja majd a terhelést, ha elrontja a többiek túráját. Hol van a legközelebbi lelépési lehetőség? – kérdi, de végül marad… Sokat káromkodik, nagyon választékosan csinálja, majdnem irodalmi szintre fejlesztette a dolgot… próbálom imitálni a stílusát, de sehogy sem megy :-).

A túra előtt G. azzal biztatta őt, hogy a Frankok nagyon rendesek, mert senkit nem hajszolnak előre, erre ő maga a leginkább sürgető.
Na mi az, kérdi D., te vagy a hajcsár, Hajcsárka?

Szusszanás a Nachal Racham-ban

Gyaloglás közben D.-nek feldagadnak az ujjai. Nem jó zsebre dugott kézzel menni, veszélyes, kevésbé tudsz egyensúlyozni és ha elesel, nem tudsz védekezni. Néha helyzetet kell változtatni, feltartani a kezeket, a táska felső övét fogni velük.

Úgy néz ki a három túrázó lány, mint egy világ körüli expedíció profin felszerelt tagjai, vagy inkább mint Irán szárazföldi izraeli megszállásának háromtagú elitegysége. A kezemben lévő vizesflakont én is úgy szorítom a mellemhez, mint a harcosok a puskájukat.

Menet közben minden egészségügyi probléma előjön, főleg láb- és hátfájdalmak, és kitárgyaljuk a legkisebb részletekig.

Jé, túrázók! Kiált fel dél körül G. Ijedten kapom fel a fejem, mert nem számítok ricsajozó iskolabuszra ott ahol a madár se jár: talán helikopter hozza ide a buszt? A mi sivatagi zajunk rendben, a másoké ricsajnak számít. Szerencsére csak öt túrázó srác közeledik. Valaki szól, hogy gyorsan dugjuk el a szárított marhahúst, nehogy észrevegyék, és kérjenek belőle.

Bokor öt centis tüskékkel

Az egyik rövid pihenőnél É. figyelmetlenül tüskebokorba ül, én meg G. lufibokorjának nézek egy tüskés gezemicét és lelkesen belemarkolok, erre elvérzik az ujjam. Ezekre a sebekre már nem jut alkohol, mert mindet elfogyasztottuk. Az esti ásatásoknál fogunk Jägerre lelni, ugyanis egy ügyes csellel a vizesflakonok és konzerves dobozok mellé dugtam a gödörbe egy üveggel. Mert még volt mellettük szabad hely. Az alkohol és a száraz husi G. ajándéka. Jó ízlése van a csajnak.

Közben a széles patakmeder beszűkül, pompás sziklaormok meredeznek felettünk, kis tavakra emlékeztető, vízzel teli kőmedencék között járunk. Természetesen ha szűkebb a meder, a túraösvény is meredekebb (mélység-víz-gravitáció-sebesség-pusztító erő…, a gyengébbek kedvéért…).

Néha nem könnyű részeken kell átverekednünk magunkat

Két mászós szakadékban egyedül vonszolom fel mind a négy hátizsákot. Az egyik árnyékos aljában négy izmos legény pihen, és kíváncsian végignézik, ahogy a lányok szenvednek mellettük a táskafeladással. Nem segítenek nekik, de nem azért, mert udvariatlanok, hanem mert izraeliek. Ez itt a szokás. Ha kérnénk, szívesen segítenének, de maguktól nem jut ilyesmi eszükbe. Ez nem Európa, kérem, ez a vadkelet.

Erősen lihegek, ömlik rólam a víz. Sapkámon a friss izzadság magassága jelzi, a cipekedés vagy mászás nehézségét. Csíkos só mintás sapkát kéne tervezni, az lenne igazán terepszínű.

Megérdemelt pihenés a táskák felcipelése után
Több emelkedő is van
Balra a Racham oázis pálmái, de mi a jobb oldali akácok alatt pihenünk

Megérkezünk a Racham pálmákhoz. Ideális a hűs árnyékukban elfogyasztani az ebédet, vagy szundítani egyet, gondolom, mert bár már harmadszorra járok itt, mint most is, mindig foglalt a hely, még ha egész nap nem találkoztunk senkivel, itt akkor is vannak. Hamar elmennek, de már nem költözünk át a mi fánk alól. Irigykedve nézem az oázisfoglalókat a szomszédos, ritka-levelű sivatagi akácok árnyékából, aztán miután elmennek, már nincs erőnk áthurcolkodni.

Megebédelünk. Az előétel: száraz magok, főétel: szárított hús, desszert: aszalt gyümölcsök, aztán víz, végül kávé az ötödik fogás. És nincs nyafogás. Jól esik, nem kívánunk többet. A tonhalat, a cracer-t és az almát mindig reggelire esszük, az instant dolgokat meg az esti tűznél.

G. egy napi kajája

Az is jó a forró kávéban, hogy az előző estéről maradt száraz leves maradékot feloldja, és meg lehet inni. Így nem kell mosogatni és a vizet sem pazaroljuk.

Kávé előző napi leves maradékkal :)

Ebéd után fél órás csendes pihenő, aztán újult erővel folytatjuk a kapaszkodást az Amram kilátó felé.

Barátnők

Nemsokára felérünk a csúcsra, ahonnan a Negev sivatag (sőt, talán egész Izrael) egyik legszebb kilátása tárul elénk: a távolban a Vörös tenger gyönyörű kék vize az Eilati öbölben, 400 méterrel alattunk vad homokkő-káosz, szemben az Amram hegy kráterének lilás-feketés vulkáni kőzetei, mellette az Amir hegy vörös szurdokai, és túloldalt Jordániában a lemenő nap sugaraiban pompázó óriási Edom hegyek. Megállunk egy fényképezkedésre, aztán ereszkedni kezdünk a meredek Maale Amram-on.

A Maale Amram-on lefelé menet. Balra az Amir hegy vörös sziklái

D. afelől érdeklődik, hogy hogyan kezelem a túracipőmet és a hátizsákot. Nem kezelem – felelem -, pedig biztos kéne. Mióta ismered te G.-t? – kérdi -, Mert ő szóról szóra ugyanezt felelte, aztán hozzád küldött a kérdéssel.

G. arról elmélkedik, hogy a túrázás három napja arról szól, hogy hova teszed a lábad a köveken, legyen elég víz, fa a tűzhöz… le vannak minimalizálva a problémák. A nagy, világot érdeklő dilemmák a hasadra szűkülnek és arra, hogy ne ess bele valami szakadékba. Néha egyetlen láblépésre koncentrálod egész valódat.

Maale Amram szédítően magas ereszkedőin G. kézen fogva vezeti D.-t. A nagyon erős, folyton változó irányú szélben nem tudok pisilni, mert nem akarom magam benedvesíteni.

Hirtelen megszűnnek a jelzések, eltévedünk, szétszóródunk keresni, de nem találjuk. Ösztönöm ismét nem hagy cserben, sötétben érünk a Nachal Schoret-ben a táborhelyhez, ahol elástuk a vizesflakonokat, a konzerveket és a Jägert.

Alkonyati színpompa

Fáradtak vagyunk, nehezen találunk tűzrevalót, de a forró tea és a levesek egy kis életet lehelnek belénk. Játszani szeretnék, de a barkóbára ketten hamar bealszanak. A két ébren lévő izgalmas és kalandokkal teli éjszakai kirándulást tesz a közeli sötét szurdokban, aztán ők is nyugovóra térnek.

A Nachal Schoret szállásunkon a reggeli indulás előtt vidámak vagyunk

[/nextpage]
[nextpage title=”2 nap” ]
2 nap

Másnap átverekedjük magunkat a fekete és szűk, de csodaszép Canyon Schoret-en, aztán meredek kapaszkodón kaptatunk fel a Har Schoret-re. E. komoly tériszonnyal küzd, D. pedig beszédkényszerrel, miután a hegycsúcson térerőre lelvén telefonos élménybeszámolóba kezd a barátjának. A gond csak az, hogy ha nem is a világ teremtésétől kezdve Ádámon és Éván át haladva jut el a tényig, hogy az ő táskája a legnehezebb és még sehol sem zuhant le, így is nagyon bő lére ereszti mondanivalóját, ami G.-ból ismét kihozza a kishajcsárt.

20150306-IMG_1213
Leereszkedünk a Schoret hegyről

Tőlünk fél méter távolságra merészkedő bátor/szemtelen madárkákkal barátkozunk, aztán leereszkedünk a hegy túloldalára. A síkságon gallyacskákat gyűjtünk, hátha nem lesz az éjszakai szállásunkon, aztán eldobáljuk őket, mert megunjuk a cipelésüket, mondván, hogy úgyis lesz. Akaratlanul többször is rétnek és mezőnek hívom a sík kősivatagot. Hiába, nekem virágok a kövek, és fű a homok.

Egy szűk hegyszorosba érünk, ahová már nem hatolnak be a napsugarak. Hamar ránk sötétedik. Két szurdok kereszteződésénél éjszakai szállásnak ideális tisztásra lelünk. Este elosztjuk a vizet az utolsó napra (három liter/fő), egy üveg marad az esti és reggeli kávéra, fogmosásra és éjszakai ivásra. Itt éjszaka is muszáj inni a nagy szárazság miatt.

Végül este nem is mosunk fogat, csak szájvizet használunk.

Az utolsó este vizet osztok, hogy elég legyen másnapra

G. szerint ha elfogy a vizünk, a nedves törlők levét is kiszívhatjuk ivás helyett.

A tűz mellett meghallgatjuk D. élettörténetét, aztán az előrehozott választások kapcsán politizálunkok kicsit. Ezen kívül az utolsó éjszaka csendes, mert az alkohol elfogyott. Olyan erős a holdfény, hogy árnyékban is simán ki lehet törölni a fenekünket.

Éjszaka G. aranyos sivatagi rókát lát kotorászni a szemeteszsákunkban. Aztán egy egér is előbukkan, minek következtében röhögő egér rajzfilmfigurákkal álmodik, mire rémült kiáltással ébred.

Szurdokban sorakozunk

[/nextpage]
[nextpage title=”3 nap” ]
3 nap

Reggel hatkor kelünk, hogy a forró nap megelőzésével is takarékoskodjunk a kevés vízzel.
Csodás helyeken vezet a túraösvény, több száraz vízesésnél komolyabb erőfeszítést kell tennünk a továbbhaladásra.

20150307-IMG_1360
Sikeresen felmásztam, aztán még néhányszor repetázok a lányok hátizsákjával
Nevetős pihenő. D. szerint én vagyok a Móka Miki

Ein Netafim-hez érünk. Ez egy óriási szurdok, ahonnan látszólag képtelenség továbbhaladni, de találunk a sziklafalban egy kis vájatot fémkampókkal, ahol fel tudunk mászni, de csak zsákok nélkül. Azok egy részét darabokra szedjük és egyenként visszük fel, másik részét kötéllel húzom fel.

20150307-IMG_1461
Vékony a madzag, de erős. Az én izmaimról nem is beszélve :)

Innen már nincs messze az egyiptomi határon lévő katonai ellenőrző pont, ahol stoppolni akarunk Eilatig. A katonák megengedik, hogy a távcsövükbe nézzünk, miközben felszólnak a közeli hegy tetején lévő társaiknak, hogy jelentsék, ha autó közeledik. Jelentik. Megkérjük őket, hogy állítsák le, és csak akkor engedjék továbbmenni, ha minket is magával visz. Idős néni ül a volánnál, aki magától is szívesen felvesz. Megkönnyebbülünk, mikor kiderül, hogy néhány hónapja ment át a sokadik agyműtétjén, minek következtében teljesen elvesztette a szaglását, így nem érzi a három napos szagunkat…

20150307-IMG_1538-Edit
Jön-e autó, ami magával visz?

Eilatról taxival utazunk Beer Ora-ra, aztán irány, haza!

Végül megjegyzem, hogy mindenütt úgy hagyjuk ott a terepet, hogy semmi nyoma sem marad annak, hogy ott jártunk. A szemetet magunkkal visszük, az ürüléket betemetjük, a hamut elássuk, vagy homokkal/kövekkel fedjük le, és a tüzet körülvevő kormos köveket úgy szórjuk szét, hogy a kormos részük a föld felé nézzen.

Mellesleg aki szeret szemetet gyűjteni, és cipelni, nem fog unatkozni az Ígéret Földjén, még a sivatagban sem.

Végéhez ér egy újabb élményekkel teli, és baleset-/sérülésmenetes túra, bár kell még néhány nap, míg a bőrkeményedések megpuhulnak, a vízhólyagok leapadnak, sebek behegednek, izomláz elmúlik, a száraz bőr nedvvel telik meg.

Viszlát, a legközelebbi kiruccanásig! :)

Dátum: 2015. március 4-7
Megtett távolság: 2+16+12+5=35 km
Helyszínek: Beer Ora, Nachal Racham, Maale Amram, Har Amir, Nachal Schoret, Ein Netafim, Eilat
Résztvevők száma: 4
Egyéb: autókíséret nélkül, sátrak nélkül

(néhány kivételtől eltekintve a fotókat Berger Gabi fényképezte)

באר אורה, נחל רחם, גבי רחם, מעלה עמרם, קניון שחורת, הר שחורת, חורבת בודדה, עין נטפים, הר יואש

[/nextpage]

frankpeti Written by:

Be First to Comment

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.