2 napos gyalogtúra a Júdeai sivatag déli részén

Szokásomhoz híven, indulás előtti este levágom a körmöm és megnyírom a hajam. A gyerekek kérdésére, hogy miért nyiratkozom túra előtt, azt felelem, hogy nekem a sivatag a legszentebb hely, meg kell adni a módját. Éjjel Magi azt álmodja, hogy világoskék körömlakkot használok. Reggel sokat nevetünk ezen, jó a kedvünk, indulhatunk.

Kellemes zenét adnak a rádióban, drukkolok, hogy két dal között ne szólaljon meg az önmagától duzzadt, magát jófejnek képzelő buzgó mócsing műsorvezető csaj.
Avraham Tal azt zengi, hogy: Telnek a napok, szaladnak az évek, a gyerekek elmennek, az anyák sírnak, mondd mi igazán fontos itt… – mire Magi megjegyzi, hogy sejt már valamit a gyerek, nem él csak úgy bele a nagy semmibe.
Hadera környékén vezetés közben a She is the Rainbow (Rolling Stones) dalra táncolok, aztán Netanya mellett Judith Ravitz új dala – Daber iti baaviv (beszélj velem tavasszal) teszi meghittebbé az egyébként is idilli utazást.

Decemberi tavasz van, az út két oldala virágokkal zsúfolt, utasszállító léggömb lebeg felettünk. Menet közben az utak számozását ellenőrizzük, hogy amik délről észak felé vezetnek azok tényleg páros számúak, és északi irányba emelkednek, míg a nyugatról keletre vezetőek páratlanok, és a számozás kelet felé emelkedik (2-es út a tengerparton, 90-es a Jordán határon). Megnyugtató, hogy valami még logikus ebben a zavaros országban.

Csíkos szoknyájú beduin nők állnak az út mentén. Láthatóan közéjük is betört a fejlődés, már ők is meghaladták a koromfeketét.
Tel-Avivtól Aradig a hét elismert beduin település közül öt mellett haladunk el: Rahat, Laqiya, Tel Sheva, Hura és Kuseife. Ezen túl tízezrek élnek “törvénytelen” bádogvárosokban és pléhtanyákon. A legtöbb beduin nem ingyenélő, hanem keményen dolgozó ember. A modern élethez való alkalmazkodás és az ősi hagyományok megőrzése között küszködnek, folyton az ültetés és a puszta közti dilemmában őrlődnek.

Bekanyarodunk a sivatagba, mire azonnal szétárad bensőnkben a hangulata, és a mindennapi taposómalom egy pillanat alatt nyugalommal fűszerezett békévé változik.

“Mire gondolhat, mikor nagy szemeivel néz engem a teve?” – tűnődöm félhangosan, miközben jó fotós-állást keresve lopakodok öt-hat legelésző púpos között. Magi szerint biztos arra, hogy “Tudom, min jár az eszed, én is voltam ember”.

Mielőtt párom is kikapcsolná az okostelefonját, fel akarja hívni a gyerekeket, ezért térerőt keresve felmászunk egy magas hegyre. Miközben ő beszédbe merül, látom, amint a hegy aljában két, fával megrakott terepjáróból hét meglett férfi ugrik ki, és összeszedik a korábban gyűjtött tűzrevaló fánkat. Magi fentről kiabál nekik, hogy hagyják békén a holminkat, de azok nem hallják, vagy nem érdekli őket. Én leszaladok és nekik rontok, erre alkudozni próbálnak, azt állítva, hogy ez nem az enyém, mert a terepről gyűjtöttem, meg hogy nekik több fára van szükségük, mert ők heten vannak, mi meg csak ketten. Végül sikerül meggyőznöm őket, sőt, észrevétlenül többet veszek vissza, mint amit elvettek.

Valahonnét egy ölelkező szerelmespár kerül a közeli hegy tetejére, mire feleségem megjegyzi, hogy a falopók miatt  mi elszalasztottuk a lehetőséget, és nem csókolóztunk fent, mint John Snow és Ygritte a jégfal tetején. “Nem baj – felelem -, vannak még itt hegyek.”

Naplemente után Maginak ismét hegymászó kedve támad, felkísérem egy darabig a meredek emelkedőn. A sebesen gördülő kövek (Rolling Stones, hehe) miatt négykézláb mászunk, mert félő, hogy visszacsúszunk. Ráhelyezem a lábamat egy véletlenül kiválasztott helyre, és ünnepélyesen kijelentem, hogy mióta a világ áll, erre a részre még soha senki nem lépett. “Épp itt volt az ideje – feleli Magi lakonikusan -, mellesleg lehet, hogy ezzel a lépéssel egy vulkán kitörését akadályoztad meg.” Később megtudjuk, hogy épp ellenkezőleg, két vulkán is kitört abban a pillanatban. Ez megint csak az általános relativitáselmélet, a kvantummechanika és a szuperhúrelmélet hármas összhangját bizonyítja. A sátorunktól látótávolságra megállok, hogy nehogy visszajöjjenek a tolvajok, vagy beduinok lopják el a holminkat.
Egyedül maradok a sötétben, majd mikor Magi nagy sokára visszajön, panaszkodásomra közli, hogy életében először hallja tőlem, hogy fázom. “Nem fázom – javítok gyorsan -, csak hűvösöm van.” “Úgy beszélsz – feleli -, mint a kis Vuk: Egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes vagyok, fázom.” Bátorsága és szívóssága nyomán “földasszony”-nak nevezem el.

A hegyről lefelé jól látunk a holdfényben “Minek találták fel a lámpát? – kérdem -, ki volt az a tembel1?” “Miért jöttünk le egyáltalán a fáról?” – egészíti ki párom.
Tüzet rakunk, megmelegszünk és megvacsorázunk. Később felrobban valami a tűzben, jó hogy akkor épp nem ülünk ott. Olyan sok robbanást sikerült már elkerülnünk ebben az országban, gondolom némi hálás felhanggal.
Éjjel tizenegykor kiderül, hogy még csak fél hét van, de fáradtak vagyunk, ezért aludni térünk.

Másnap korán kelünk, összepakolunk, és otthagyjuk a táborhelyünket. Üres az út, ha mégis jön valami jármű, megcsodáljuk: Jé, autó!
Az Omer kilátónál Magi csodás reggelit dob össze tahini, tonhal, citrom és gyömbér felhasználásával. Reggeli után kávézunk egy jót, útra készre hozzuk a hátizsákokat, és elindulunk.

Arad nyugati bejárata után délre fordulunk a művésznegyed felé. A városból kiérve kóbor kutya-csoportok és szemétben kotorászó hollók színesítik az unalmas és lehangoló utat. Bő kilométer után használaton kívüli repülőtérre érünk. Itt szoktak krosszozni és mindenféle tárgyakat reptetni a hétvégén unatkozó aradiak.
A nagy semmi közepén ráhajtunk az 1400 méter hosszú felszállópályára. Mikor az aradi iparnegyed épült, az egyik nagy cég kérte a reptér megépítését. Okos ötlet a Tel-Avivtól másfél órás utat 25 percesre rövidíteni, de nem számoltak a várakozással és biztonsági ellenőrzéssel töltött idővel. Arad nincs elég messze, hogy igazolja a repteret.

A kifutópálya másik végén kezdődő kék jelzésű rozoga úton, beduin pléh kerítések között utazunk. Két kilométer után az El Puraa központi bádogiskola környékén elveszítjük a túrajelzést. Szemből jövő kocsi fékez mellettünk, kihajol egy göndör hajú beduin, és azt mondja: a Kina wádihoz tartotok? Mussa vagyok. Menjetek egyenesen a tevéig, aztán két szamár mellett láttok majd egy kecskenyájat, onnantól a második kút mellett lesz egy bádogviskó, na, amellett van a parkoló.
Korábban utánanéztem, és minden túrahonlap azt állítja, hogy ha Mussa sátra mellett hagyjuk a kocsit, nem fogják ellopni, sőt, fel sem törik. Érdemes telefonon egyeztetni az érkezést. Éjszakára is otthagyhatnánk a kocsit, de elfelejtünk az autó ablakában hagyni egy papírt az elérhetőségünkkel (név és telefonszám), így félő, hogy mentőegységet küldenek a keresésünkhöz.

Egy jobboldali szervezet kezdeményezésére a tévé kettes adóján leadtak egy riportot Mussáról és fiairól, ahol földrabló maffiózóként állították be őket, akik közterületen az autók őrzéséért pénzt követelnek a kirándulóktól. Az igazság az, hogy egyrészt nem fogadtak el pénzt, pedig felajánlottam, másrészt a családnak még az államalapítás előttről, az Oszmán Birodalom idejéről hivatalos igazolás van a föld jogos birtoklásáról. Sőt, Ariel Sharon kormánya elfogadta a beduin település törvényességét, és célul tűzte ki a bádogfalu infrastruktúrájának kialakítását. Az utóbbi években viszont a környékre tervezett foszfátbánya létesítését támogató kormányzati erők úgy akarják ellehetetleníteni a helyiek életét, hogy abbahagyták a falu fejlesztését, “törvénytelen” épületeket rombolnak le, és nem engedik a helyi fiataloknak, hogy saját házat építsenek. Most pedig a kettes adó is csatlakozott a zenebonához, ami annak a tulajdonában van, aki a helyiek ellenállásába ütköző, mérgező foszfátbánya megépítésében és üzemelésében érdekelt.

Letesszük a kocsit az üres parkolóban, erre azonnal mellénk áll egy másik autó. Először azt hiszem, hogy mohó tolvajok, akik még azt sem tudták megvárni, hogy eltávolodjunk, de mikor két, egymás között arabul-angolul-héberül beszélő fiú száll ki belőle, kicsit megnyugszom. Sőt, ha később rablók jönnének, nyilván az ő, jobbnak látszó kocsijukat fogják kezelésbe venni. Rövid beszédbe elegyedek a srácokkal, mely alapján úgy tűnik, meleg párról van szó, Magi szerint csak barátok.

Az isteni ígéret2 nyomán mi is útra kelünk, hogy meghódítsuk“ezt a földet”, a Kina völgyét. A keneus (Káin nevéről) nomád törzs tagjai Mózes apósának, Jethrónak az utódai voltak3, akik együtt vándoroltak Ábrahámékkal.  

A túravonalat a Budapestről származó, ma 80 éves Dov Ponio jelölte ki. Dov, mikor tíz évvel ezelőtt – régi álmát megvalósítva -, Tel-Avivból Aradra költözött, ledöbbent, hogy a város lakosai mennyire nem ismerik a környéket, ezért létrehozott egy csoportot és azóta önkéntes alapon heti rendszerességgel túrákat szervez, vezet, magyaráz, útmutat, oktat, túrajelzéseket fest, történelmi leleteket vesz nyilvántartásba, túrakönyveket ír, környezetet véd, és szívesen megfelel minden kérdésre, mely ember és sivatag kapcsolatáról szól.

Hamar felérünk egy dombtetőre, ahol megszemléljük az első Templom idejéből, közel 3000 évvel ezelőttről származó Uzza romokat. A kereskedelmi és katonai célokat szolgáló ősi erődítmény, melyet a bibliai Kina4 városával azonosítanak, a Jeruzsálemből induló, júdeai Hebronon keresztül a Holt tenger déli részére és az Edom hegyekhez vezető régi út felett magasodik. Ez a vár védte a Júdeai királyság délkeleti határát az onnan gyakran betörő edomitákkal szemben.

Izrael királya, Jórám Samariából elment Josafáthoz, Júda királyához, hogy csatlakozzon hozzá, és Edom királyához, hogy hadba menjenek Moáb királya, Mésa ellen, mert Akháb halála után az szembe fordult vele. Eldöntötték, hogy Edom pusztájának útján mennek.5 A három király – az isteni parancsnak engedelmeskedve – óriási pusztítást végzett, de nem sikerült bevennie Moáb falait, mert a király elsőszülött fiát is feláldozta égőáldozatul a kőfal tetején, és ez a barbár tett elrettentette az ellenséget. Mesa a maga részéről egy – 19. században meglelt – emlékművel örökítette meg mindezt, melyben széleskörű hódításaival, és királyságának felújításával dicsekszik.

A dupla fallal körülvett, 40X50 méter nagyságú erődítmény oldalán valamikor kilenc torony emelkedett. A szobákban talált, értékes információkkal teleírt cserépedények tanúsága szerint az első Templom vége felé az edomiták elűzték a környékről a Júdea törzsét, és a babiloniak déli hadtesteként harcoltak a Júda földjének meghódítása során. Később a perzsák és a görögök is használták a várat, aztán az első században a rómaiak építettek egy kisebb erődöt az eredeti építmény közepére.

A romoktól meredeken lejtő fekete kovakő sziklán (tűzkő) ereszkedünk le a Kina patak medrébe. Ahol az ösvény csatlakozik a wádihoz, fehér jelzés vezet a három víztározó gödörhöz, melyeket még Elizeus próféta utasítására építtetett a három király, mikor hét napig bolyongtak víz nélkül: “Csináljatok itt és ott e patakon árkokat. Nem láttok sem szelet, sem esőt, és mégis e patak megtelik vízzel, hogy ihattok mind ti, mind a ti nyájatok és barmaitok.”6 Aztán vízáradat töltötte meg a víztározókat: “ímé vizek jőnek vala Edom útjáról, és megtelék a föld vízzel”.7 Mind a mai napig telente – még akkor is, ha a környéken nem esik eső – megtelnek ezek a közel 1000 köbméter! víz befogadására képes víztározók, és egész évben szolgálják a beduin pásztorokat a nyájaik itatásában. Jól láthatók a vödröket felhúzó kötelek által, évszázadok során kialakított vájatok.
A víz nekünk nem iható, de mi hoztunk magunkkal eleget!

A kanyargós patakmederben élvezzük a sivatagra jellemző növényzet gazdagságát: tengerihagyma, sivatagi macskahere, imola, sivatagi szurokfű, silene, papaver umbonatum (mákféle), és még ki tudja mifélék szegélyezik utunkat.

Egy-két kilométer után odaérünk a 30 méter magas Kina zuhataghoz. Készséges beduin vár minket a szakadék szélén kötelekkel felszerelkezve. Udvariasan bemutatkozik, Szulemánnak hívják, és kéretlenül is útbaigazít. Magi nem közelít hozzá, tisztes távolból gyanakodva méregeti az arcát. Engem odainvitál a szakadék szélére, és megmutatja okos telefonján az esős időben felvett zuhatagos videóját. Magi csak úgy hajlandó megnézni, hogy tovább adom neki a készüléket.
Később feleségem elmondja, hogy szerinte kifejezetten finom arcvonásai voltak az ürgének. Az ujjai szépen íveltek, ruhájának anyaga és színei jó ízlésről árulkodtak, melyek passzoltak a hátizsák színeihez is. Megjelenésében tükröződött az egyénisége. Magi úgy véli, hogy ha terrorista öltözne be, nem ügyelne ezekre az apró részletekre. Csak hogy kötekedjek vele, elmondom ellenvéleményemet, miszerint az ujjai csak azért szépültek meg utólag, mert nem taszított le a szakadékba, és hogy szerintem épp túlzottan stílusos megjelenése volt felettébb gyanús.

Leereszkedünk a kanyon aljáig, ahol zöld, poshadt vizű “gev”, vagyis a magasról lezúduló víz által kialakított természetes vízmedence fogad minket. Izrael déli részének ez az egyik legnagyobb és legimpozánsabb pocsolyája. Állítólag két métertől is mélyebb az egész évben kitartó víz, persze nyár végére csak néhány tucat centi marad belőle. A környék állatainak paradicsom ez a hely, nekünk annál kevésbé. Csak eső utáni vízcsere után érdemes megmártózni benne. A tíz méter széles medencében tavasszal és nyár elején lehet igazán jókat fürödni, felfrissülni a sivatagi hőségben. Mivel a medencét folyton éri a nap, és a legtöbb hasonló társával szemben mégsem szárad ki, feltételezhető, hogy alján kis forrás bújik meg, mely a legforróbb nyáron is gondoskodik a folyamatos vízutánpótlásról.

Az idén még nem esett elég eső, ezért zavaros a víz, de így is ideális kis sarok ez lepihenni, lassú tűzön kardamonos török kávét főzni, bámulni a fölöttünk magasodó hatalmas sziklákat, és elénekelni a Mint a mókus fenn a fán-t.
A medence feletti falon néhány éve arany színű szirti sas pár rakott fészket. Hogy a túrázók ne zavarják a nagyon ritkának számító ragadozó madarakat, a szurdok nyugati oldaláról a keletire tették át a levezető ösvényt.

Kellemes séta következik a kanyargós, néhol szűk szurdokban. Esős időben nem lehet itt túrázni, mert magával sodorhat a hatalmas erejű vízáradat, és szerintem forró nyári napokon is érdemes árnyékosabb túravonalat keresni.
Sima mészkő felületek és apró kövek váltakoznak a lábunk alatt. Kétoldalt hatalmas hegyek meredeznek, és a barna sziklafalon kis barlangnyílások láthatók. Lepihenünk és megebédelünk. Magi kinéz magának a hegy tetején egy barlangot, és azt mondja, hogy ott fog szent remeteéletet élni. Kérdi, hogy meglátogatom-e majd. Hogyne, felelem, ha találok ingyen helikoptert, ami leereszt hozzád.

Azt csodáljuk, hogy e látszólag kihalt vidék valójában hemzseg az állatoktól: néhány, ritkán látható leopárdon túl núbiai kőszáli kecskékfokföldi szirtiborzok, sokféle madár, köztük fuvolázó dalosseregélykoromfarkú csukcsutakfarkú hollósarlósfecskefüsti fecskesivatagi hantmadárfehérfülű sivatagifogoly, aztán kígyók, gyíkok, és bogarak hemzsegnek körülöttünk. Ez a rengeteg élőlény a közöttük lévő szomszédságokkal, territóriumokkal, csatákkal, párkapcsolatokkal, személyes drámákkal, az állatok metropoliszává varázsolja a felületes szemlélődő számára üresnek tűnő sivatagot.

Szűk két kilométer után kereszteződéshez érünk: jobbra vezet a piros ösvény, mi a zöld jelzésen éles kanyarral balra fordulunk. Az elágazás után kapaszkodni kezdünk. Előbb méteres, aztán 4-5 méter magas zuhatagokon mászunk fel. Vigyázni kell a fehér köveken, hogy meg ne csússzunk. Minden kis kapaszkodás után megállunk és visszanézünk. A gyönyörű lépcsőzetes völgy közepén van egy jóval magasabb, hét méter körüli sziklafal, melyen nehezebb felmászni, de amit az olyan jó erőben lévő, tapasztalt és ügyes túrázók, mint mi, majdnem gond nélkül megmásznak. A gyengébbek tíz méteres kötéllel operálhatnak, van kampó is a kötélnek. A nyakamban lévő fényképezőgép miatt nem tudok a falhoz lapulni, így a súlypontom túlságosan hátra kerül. Két kezemmel csimpaszkodok, ezért lehetetlen úgy mozdulni, hogy a gépet a hátamra tolva javítsak a helyzetemen. Se előre, se hátra. Majdnem hátrazuhanok, de végül megfeszített ujjmunka segítségével túlélem a dolgot, és sikerül felkapaszkodnom.

Hosszabb emelkedő után egy 554 méter magas kovakő fennsíkra érünk, ahol elégedetten körbetekintünk: északon az Arad-völgy lejtőivel szegélyzett Hebroni hegyek emelkednek, keletről a Moáb hegyek magasodnak, míg délről az óriási Negev-sivatag terül el. Itt térerő is van, így kielégíthetjük a kommunikációs kényszerünket.

Ismét ereszkedünk. Úgy tűnik, hogy minden kanyarban más jön velünk szemben: először Ábrahám, aztán Sára, végül Hágár. Kecskenyájak és tevekaravánok vonulnak a hegyoldalakon, szamarakon ülő beduin pásztorgyerekek irányításával.

Az utolsó kapaszkodó előtt megpihenünk egy szemrevaló meggyfaoázisban, aztán a beduinok által raktárnak használt barlangokkal teli wádin áthaladva, felérünk a kiindulópontra. Az autónk sértetlen, bár a telire tankolt benzintartály tartalma mintha megcsappant volna. Hamar besötétedik.

Mussa szamara hosszan bámul minket, és melankolikus bőgéssel siratja a túránk végét, valamint hogy hazautazva kénytelenek vagyunk visszatérni a fárasztó taposómalomba.

  1. tembel: hülye (szleng)
  2. E napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, mondván: A te magodnak adom ezt a földet Egyiptomnak folyóvizétől fogva, a nagy folyóig, az Eufrátesz folyóvízig: a Keneusokat, a Kenizeusokat, a Kadmoneusokat, a Hittheusokat, a Perizeusokat, a Refeusokat, az Emoreusokat, az Ananeusokat, a Girgazeusokat, és a Jebuzeusokat. I Mózes 15:17-21
  3.  És Keneusnak, a Mózes ipának fiai is felmentek a pálmák városából a Júda fiaival a Júda pusztájára, mely délre van Aradtól, és elmentek és letelepedtek a nép között. Bírák 1,16
  4.  A Júda fiai nemzetségének városai pedig a déli végtől kezdve Edom határa felé valának: Kabseél, Éder és Jágur; Kina, Dimóna és Adada… Józsué 15:21-22
  5.  II Királyok 3
  6.  II Királyok 3:16-17
  7.  II Királyok 3:20

Related Post

Ez a bejegyzés más nyelven is olvasható: angol

frankpeti Written by:

2 Comments

  1. Matyi
    2016-01-17
    Reply

    Élmény végignézni ezek a képeket! Nem jutottam még el a sivatag szeretetéig, mivel nem is voltam ott, de a beszámolók alapján egyre kíváncsibb vagyok rá.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.