3 napos túra Dan kibuctól a Dishon patakig – Shvil Israel

Magi elhatározza, hogy egyedül végigmegy az Izraelt észak-déli irányba végigszelő Shvil Israel-en. Álljon már meg a menet, gondolom erre félhangosan, és hol az én helyem a történetben? Kissé fanyalogva, de elfogadja, hogy az első három napra mellészegődjek. Ha jól viselkedek, a többi túrájához is csatlakozhatok…


1 nap

Reggel hatkor indulunk, még sűrű köddel vannak tele az utcák, aztán mire kiérünk a városból, és magunk mögött hagyjuk az utolsó házakat, gyönyörű napfelkelte mosolyog ránk a völgyekből. Észreveszem, hogy otthon hagytam az okostelefonomat, ezért visszamegyünk a ködtől fehér városba, aztán ismét ki a napkeltére. Dupla öröm :) Hét órára érünk Dan Kibucba, letesszük a kocsit, és miután egy szintén most induló párral röpke cserefotózást hajtunk végre, megkezdjük az 1000 kilométeres, Szentföldet észak-déli irányban átszelő Shvil Israel túravonalon való menetelést.

Avokádófák között haladunk, az út mellett papsajt, mustár, és máriatövis, minden ehető, mindent megkóstolunk. Elmegyünk Tel Dan mellett, de most nem látogatjuk meg az egyébként érdekfeszítő bibliai romokat.

Csalán, virágok, békák, tehenek és paripák az ösvény oldalán. Átvágunk a Snir patak egyik mellékágán, ahol találkozunk egy családdal, akik még sosem kirándultak, most kezdik a Shvil Israel-t. Az apa nagyon szeretné, ha a gyerekek megkedvelnék a természetet. Kicsit elkésett, mert a fiai hórihorgas, kényes kamaszok.

Nem hoztunk szandált, ezért mezítláb gázolunk át a patakon, ami nagyon fájó művelet a súlyos hátizsákok és az éles kövek miatt. Tetejébe 16 ezer sékelt érő fényképezőgéppel a kezemben kell egyensúlyoznom, ha elesek…

Átmegyünk egy sorompón, melynek túloldalára az van írva, hogy “Határ előtted, Tilos bemenni, Zárt katonai terület”. Érdekes, mert eddig egy katonával sem találkoztunk, aknára sem léptünk…

Gyors katonai Hammerek húznak el mellettünk, izgatott katonák ugranak ki a kocsikból, felemelik a sorompót, golyóálló mellénybe bújnak, sisak a kobakra, és irány a szír háborús határ. Izraeli valóság: mi kellemesen túrázunk, a fiaink meg védik a hazát.

Néhány kilométer megtétele után Eukaliptusz fák árnyékába heveredünk. Vízcsobogás, madarak, tücskök, bogarak. Megebédelünk: tonhal, peszahi sütik, magok, szárazgyümölcsök, víz.

Rájövök, hogy nem hoztam a szúnyoghálót, ettől kicsit lelombozódok, de legyőzöm a rosszkedvet, és lecsapok egy szúnyogot. Ez sem fog este megszúrni.

A Snir természetvédelmi területre fejenként 29 sékel (pont egy vagyon) a belépő. “A Shvil Israelen túrázunk, nekünk ingyen van ugye?” – kérdem. “Dehogyis” – feleli a közönyös pénztáros csaj. “Egy jegy lesz?” – kérdi izzadtan a sorban álló tülkölő autókat túlkiabálva. “Dehogyis” – sikítom ijedten – “kettő, a feleségem már bent van.”

Nagy a tömeg, szem elől tévesztjük a túrajelet, mire egy targoncás természetőr rögtön mellettünk terem és megkérdi: “A Shvil Israelt keresitek?” – és készségesen útbaigazít. Messziről lerí rólunk, hogy nem az itt grillező népekhez tartozunk, sokan csodabogarakként jól meg is néznek maguknak.

A patakban a köveken egyensúlyozunk, de többször beleesünk a sebesen áramló vízbe. Szerencsére sikerül a fényképezőgépet szárazon tartani. Sok a pajeszos, imarojtos, kötöttkipás vallásos.

Menet közben arról értekezünk, hogy a magyar népmesék miként hatottak a személyiségünkre. A fele királyság elnyeréséért mindenre képesek a Magyarországról bevándoroltak :).

Mikor több, mint tíz évvel ezelőtt elkezdtük az első izraeli kék túránkat, oroszosan “Svilnyikim”-nek hívták a Shvil Israel-en túrázókat, ami mára “Svilisztim”-re héberesedett. Melyik a jobb: svilnyik-sviliszt?

A velünk közel egy időben indult túratársak már a túra elejétől majdnem “családtagok”-nak számítanak, de legalább barátok, vagy jó ismerősök, mindenképpen közösség. Egymást előzgetjük, a többiek néha órákra, félnapra, napra, kettőre eltűnnek, majd ismét felbukkannak. Van a szerelmespár, két fiúbarát, egy házaspár, és mi. Minket vajon hogyan szólítanak a többiek maguk között? A fotósok? Az öregek? A kopasz fickó és barátnője?

Meleg van, kicsit fáj a forgóm. Tudom, hogy túlsúlyos a táskám, de inkább cipelek plusz négy liter vizet, minthogy vízhiányba kerüljünk. Volt már eset, hogy csap volt bejelölve a térképen, és nem folyt benne víz. A szomjan halás nem a legkellemesebb szórakozás.

Hosszú, árnyék nélküli szakasz jön. Takarmányt forgató traktor forgatja a takarmányt.

Két túrapárt is leelőzünk a Maayan Baruch kibuc bejáratánál, akik ott töltik a délutáni pihenőjüket, de mi nem akarunk a nyakukra ülni, ezért tovább megyünk más árnyékot keresve, bár semerre sem látunk ilyesmit. Hétágról süt a nap. A kibuc Görög negyede melletti meredek emelkedőn kapkodom a levegőt. Kiérünk a műútra, ahol két vén bringás meredek emelkedőn tekerve odaszól nekünk: “Kol hakavod (minden elismerésünk)!” “Nektek nem kevésbé!” – feleljük nevetve.

Látni és hallani a szír lázadók és Asad hadserege közötti csatákat, bombák füstjétől fehér a határ. Az elmúlt napokban többször is átrepült az izraeli oldalra egy-egy eltévedt lövedék. “Ha rakétát látsz közeledni” mondom Maginak “azonnal vesd magad hasra”.

A Kfar Yuval falu előtti olajfaliget árnyékában lepihenünk.

Eszünk, szundítunk, majd miután kirázzuk a cipőket (nehogy skorpió legyen benne) ismét útnak indulunk.

Kikerüljük Kfar Giladit, majd Tel Chay-on az üvöltő oroszlán szobor melletti katonai temetőben megtöltjük a vizes flakonjainkat. A második libanoni háborúban itt talált el egy rakéta 12 tartalékos katonát, mind szörnyethalt. A rakétát helyben hagyták mementóként.

Eytan telefonál, hogy Dolly kutyánk beteg, a kanapéra hányt, székrekedése van. Valahogy nem zavar a hír, sőt örülök, hogy neki kell letakarítania a kanapét.

Menet közben, a gyönyörű tájon körbetekintve az “Orgona ága, barackfa virága” dallamára azt éneklem, hogy “avokádó ága, olajfa virága…”

Sasok köröznek a magasban. Ennek kapcsán belemélyedünk a négy állatról való beszélgetésbe: sas, teknős, majom és oroszlán, ami egy személyiségelemző gyakorlat. Ki melyik állathoz hasonlít, és miért. Ennek nyomán a kettőnk kapcsolatát is kielemezzük.

Vannak túrázók, akik csak a földet nézik, a megtett távolságra koncentrálnak, de mi inkább azokhoz tartozunk, akik megállnak, hátranéznek, körbepillantanak, élvezik a látványt. Persze így lassabban is haladunk, de nem hajt a tatár, napi 15-20 kilométer bőven elég nekünk.

Erdei szoborpark mellett lépkedünk, aztán meredek kaptató után felérünk egy tisztásra, ahol táblák mutatják a helyes irányt. Nem sokkal ez után eltévedünk. Az én régi térképem nem jelzi az újólag megváltoztatott nyomvonalat, túrajeleket sem látunk semerre, így majdnem másfél órás erdei gyaloglás után sötét világvégén kötünk ki, és rájövünk, hogy egész idő alatt vaddisznócsapásokon és képzelt ösvényeken tekeregtünk.

Már esteledik, el kell döntenünk, hogy letelepszünk-e és itt töltjük az éjszakát, vagy még a teljes sötét beállta előtt átvágunk egy több száz méter hosszú, két méter magas tövisbokrokkal zsúfolt szakaszon. Magi az utóbbi mellett kardoskodik és mikor néhány méter megtétele után véres hónaljjal és agyonszaggatott karokkal közlöm vele, hogy itt képtelenség áthatolnunk, kinevet, és megszállott tekintettel továbbmegy. Csak úgy tudunk haladni, hogy az 5-10 centis tövisekkel tűzdelt bokrokat a tövüknél letapossuk. Milliónyi, aludni tért bogár reppen fel minden bokorról, szemünk-szánk tele velük. Fél óra alatt kiérünk  az ösvényre.

Még egy órát gyalogolunk, mire szélvédett helyre lelünk. Tüzet gyújtok, aztán kávé, tea, rum, bum.

Related Post

Ez a bejegyzés más nyelven is olvasható: angol

frankpeti Written by:

Be First to Comment

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.